Életünk során rengeteg emberrel találkozunk. Némelyek mély nyomot hagynak bennünk,másokra két perc múlva már nem is emlékszünk. Akik nagyon mély nyomot hagynak bennünk, azok a barátaink. Ha úgy tetszik szinte megosztjuk velük az életünket. Ők a második testvéreink.
Egy kis kitérő...
Példakép bárki lehet. Tökmindegy jót vagy rosszat, de mindenképp példát mutatsz másoknak. Erre a minap döbbentem rá, amikor visszalátogattam a középiskolámba. Rájöttem, hogy nagyon sokan, nemcsak tanárok, hanem diákok is, olyanok akikhez életemben egy szót se szóltam, emlékeznek és felnéznek rám, sőt olyan is akad, aki egyenesen a példaképének tekint. (Ezúton üzenném, hogy ne tedd, nem vagyok példaképnek való :D) Természetesen nekem is voltak, vannak példaképeim. Például olyanok, akik előttem végeztek, és a mai napig úgy gondolom jó példát mutattak, ugyanakkor vannak nálam fiatalabbak is, akikre valamilyen oknál fogva, annak ellenére, hogy idősebb vagyok tisztelem őket azért amit elértek.
Amíg oda jártam (a volt középsulimba) a tanárok néha engem is felhoztak (részben) rossz példaként. Ma már egészen más miatt emlegetnek... "Még ő is meg tudta csinálni az SQL-t!" - mondogatja a mai napig a volt osztályfőnököm a mostani osztályának... Emögött lehet az áll, hogy a tanárok általában a felét se tudták meg annak, hogy mit csináltunk mikor nem néztek oda. Akik tudták, vagy ott voltak velünk, azok persze egészen máshogy emlékeznek. Én vagyok a srác aki "leesett a lépcsőn" (ami persze nem igaz, mert az nem is lépcső volt, hanem valami egészen más... és inkább ki mint le :D), vagy aki állandóan hülye hangokat hallatott a folyosón, mindig a gépteremben ült és azt sem tudta merre van a tanulószoba... Igen, ez mind én voltam. Csináltam dolgokat, amire nem vagyok büszke, olyanokat amik mindig is hiányozni fognak, túl sokat foglalkoztam felesleges dolgokkal és túl keveset maradandókkal. Ezt azok tudják a legjobban, akikkel együtt csináltuk mindezeket. A barátaim.
A barátaim, akikkel együtt követtük el mindazt a sok hülyeséget, amiért igazi élmény volt a középiskola. Azok, akik tényleg meg sem próbáltak lebeszélni, és persze én sem őket. Csak mentünk, és megcsináltuk. Néha lebuktunk, néha nem. Ők mindig emlékeznek majd mindenre amit együtt csináltunk, és bárhová sodor is az élet, mindig számíthatunk majd egymásra.
És persze én sem felejtem el sem a közös, sem az egyénileg kivitelezett missziókat. Azt a szegény feldarabolt, eláztatott angol munkafüzetet, a falra cuppantott vécépumpát, a lapokra szétszedett angol könyvet, amit később szélnek eresztett egyikünk (majd szedhette össze a darabjait mert lebukott), a lépcsős esetet, azt amikor falon át átnéztünk a szomszéd szobába, az esetet a központi zárral pont az érettségi előtt, azt a bizonyos fejmosást a Rozogával, vagy a "LAJOSVÁROS" feliratot azon a bizonyos olaszországi falon...
Amit ebből ki akarok hozni: Jól fontold meg kivel barátkozol, kinek a társaságát keresed, és ha eldöntötted, annyi hülyeséget csinálj velük amennyi csak eszetekbe jut. (persze lehetőleg semmi törvénysértőt, a határokat azért tudni kell) Egyszer van rá lehetőséged, mert ha felnőttél már késő lesz! Nevessetek sokat együtt, mert ők azok, akik emlékezni fognak mindenre. Tanulni meg csak módjával, mert nekünk egy vicces sztorink sincs, ami úgy kezdődik, hogy "Egyik délután leültünk tanulni..." If you know what i mean :)
