Halihó emberek! Nem vesztem ám el. Élek és virulok, csak nem írtam a blogomra már egy ideje. Főleg azért, mert nem volt sem kedvem sem időm. Most mindkettőből van elég, ígyhát végre nekiültem.
Egyetemista lettem!
Úgy bizony. Rögtön kezdem is azzal, hogy a magyar közoktatás szégyellheti magát, ugyanis sok társamhoz hasonlóan én is azok közé az emberek közé tartozom, akiknek halvány fogalmuk sincs arról, hogyan is kell valójában tanulni, mégis immár mindnyájan egyetemisták vagyunk. Persze nem verstanulásról van szó. Azt csináltam én is, de az egészen más, hiszen egy verset szó szerint be kell magolni, de sajnos a módszer ami verseknél használható, az néhány száz oldalas könyveknél nem igazán célravezető.
Jegyzetek
A sok tanulnivaló tanulása a jegyzetelési képességgel is szorosan összefügg. Akik ismernek, tudják, hogy általában rohadt lassan csinálom a dolgokat, és ez alól az írás sem kivétel. Ezt általános és középiskolai éveim alatt sikerült viszonylag nagy tárolókapacitású rövidtávú memóriával ellensúlyoznom. Mindig volt holtidő, amikor volt időm behozni a lemaradásomat, és mire megint írni kellett, addigra már én is elkészültem az írással, így a következő szekciót ismét egyszerre kezdtem a többiekkel. Majd jött a következő szövegrészlet, majd szünet, és így tovább és így tovább... Ez egyetemen sajnos nem egészen így néz ki. Az előadó általában a folytonosságra törekszik, és nem nagyon vannak szünetek a mondandója között. Ráadásul nem rágja a hallgatók szájába, hogy "most ezt írjátok le gyerekek". Ha leírod leírtad, ha nem akkor nem. Rajtad áll mit írsz le, mire figyelsz oda, mit hogyan rövidítesz, stb. Senkit nem érdekel le tudtad-e írni vagy sem. Azt meg ne hidd, hogy ha elsőre nem tudtad leírni, majd a koliban valakitől elkéred a jegyzetét és bepótolod. Középiskolában is mindig így voltam vele, főleg történelem órán (Istenem, azok a szeretett történelem órák... <3), és nagyon jól tudom, hogy úgyse lesz belőle semmi. Nekem se volt sose töri jegyzetem. (Na jó egyszer. De ez egy hosszú történet...) Itt a dolgokat inkább le szokás fénymásolni. Ezzel két probléma van. Az egyik, hogy pénzbe kerül. Nem egy nagy összeg, de sok kicsi sokra megy ugyebár, és itt nagyon sok kicsi van... A másik, hogy más nem feltétlenül azt tartja fontosnak amit te, esetleg néhány dolgot le sem ír, mert már korábban volt szerencséje megtanulni. Ráadásul valószínűleg teljesen más logika szerint rövidíti a dolgokat, ami súlyos megértési problémákhoz vezethet.
Ígyhát marad a jegyzetelés. Azért egy kis segítséget kapunk az előadóktól is, ugyanis az előadásokon levetített power point dokumentumokat hétről hétre felrakják a netre, és az anyagról jegyzetet is a rendelkezésünkre bocsátanak. Köszönet nekik érte :)
Távol az otthontól
De még milyen távol... Közel 180 kilométerre lakok az egyetemtől. Borzasztóan messze. Az még a kisebbik baj, hogy legjobb esetben is kétszer kell átszállnom és több mint öt órát utazok mire hazaérek, de ráadásul még sokba is kerül. Ennek eredményeképpen nem minden hétvégén járok haza. Ez annyira nem gáz, hiszen eddig is kolis voltam, csak kicsit közelebb, és ott mindenképp haza kellett menni hétvégén. Itt viszont szerencsére bent lehet maradni hétvégén is. A probléma az étkezéssel kezdődik. Úgy döntöttem inkább megtanulok főzni, minthogy annyit fizessek érte amennyit.
LÁNYOK! Ezennel az összes fiú/férfiember nevében mondok nektek köszönetet, amiért önzetlenül és kitartóan időről időre gondoskodtok arról, hogy nekünk legyen mit ennünk. Eddig is nagyra becsültem azokat akik képesek a főzésnek nevezett varázslatot mesteri szinten művelni, és mióta mindezt nekem kell csinálnom ez az érzés csak fokozódott. Nem vagyok egy testes gyerek, és kötve hiszem, hogy sikerül megtartanom a súlyomat, ugyanis akik ismernek, azok azt is tudják, hogy annyit eszek mint egy ló. És mivel így, hogy magamnak kell előállítanom a kajámat nemcsak hogy ritkábban és kevesebbet eszem, de még azt a keveset sem a legtáplálóbb élelmiszerekből. Kevesebb bevétel és ugyanannyi (vagy a tanulással járó agymunka miatt esetleg még több) kiadás még a népmesékben is regressziót eredményez. Tehát vagy az edzést kéne szüneteltetnem, vagy nem tanulni, vagy legalább ugyanannyit, de ideális esetben még többet is kajálni mint azelőtt, lehetőleg ügyelve a minőségre. Jelen pillanatban egyik lehetőség sem túl vonzó számomra, tehát fenntartom az aktuális állapotot még egy hónapig, aztán ha nagyon elfogyok addigra, akkor majd elgondolkozom a megoldáson.
Lonelyness Inc.
Egyik igen jó barátomnak problémái akadtak a kollégiumi felvételi körül, másik barátom pedig alig néhány ponttal csúszott le arról, hogy egy koliba kerüljünk, így most hárman három különböző koliban lakunk, ezért kissé egyedül érzem magam. Persze nem vagyok egyedül, meg kezdek lespanolni az új srácokkal, de még sok az új arc, és időbe telik, mire olyan szintre jut majd a barátságunk mint azokkal, akikkel immáron öt éve együtt laktam és "tanultam". Ráadásul hétvégéken az egész koli szinte teljesen üres. Csak a külföldiek maradnak itt. Meg persze én. És akkor próbáljak meg nem bekockulni. Seems legit.
De legalább nyugodtan tudok tanulni. Hát persze. Legjobb lesz ha megyek is... :)
(A bejegyzés címe az "Így jártam anyátokkal" címet viselő sorozatból ered. Az egyik részben két főszereplő elmegy és megnyalják a szabadság harangját. Jelen pillanatban én is kb. úgy érzem magam, mint aki megnyalta. Csak még nem érzem rendesen az ízét...)
