Sokan, főleg tanárok, mondták már, nemcsak nekem, de hasonló (szemnyitvatartási) nehézségekkel küzdő osztály,- és iskolatársaimnak, hogy ne aludjunk órán, meg az iskola nem arra való, stb… Ez eddig mindig szép és jó. Azonban, lévén utolsó hét a suliban, mindezekre fittyet hányva, a mai napon, megfeszített küzdelmem, teljes figyelmem, és minden igyekezetem ellenére, az álommanók hada végül győzedelmeskedett, és ahogy a nagykönyvben meg van írva, a hatodik órában elnyomott az álom…
Ez még nem is lett volna olyan óriási probléma, lévén spanyol tanárunk egy nyugodt, kedves ember. Az óra folytatódott tovább, bár egyel kevesebb résztvevővel. Aztán eljött az óra vége. Ez az a pillanat amikor (általában) fel szoktam ébredni. Vagy ha nem is ébredek fel, valamelyik jó szándékú osztály/csoporttárs felkelt, hogy „Ébresztő!! Vége van az órának.”
Ám a mai napon nem így történt. Óra végén mindenki összepakolt, majd csoporttársaim, vigyázva arra, nehogy véletlenül felébresszenek, kilopakodtak a teremből, a tanárral egyetemben. Még külön vigyáztak is, nehogy becsapják az ajtót…
Telt, múlt az idő, álmodtam szépeket, majd egyszer csak, 25 perccel az óra vége után arra ébredtem, hogy nemcsak vége van az órámnak, hanem már a következő órám is javában tart, és ráadásul az iskolának egy kb. 8 perc járásra lévő melléképületében. És, hogy szebb legyen a képlet, még dolgozatot is írtunk.
