Leégtem. Nagyon. Pecsenyére. De megérte.
Abban, hogy leégjek, valószínűleg két dolognak volt szerepe. Az egyik, hogy ezen a nyáron még nem nagyon voltam szabad levegőn (csak a nemrég említett osztálykiránduláson), a másik dolog pedig, az a nem elhanyagolható kábé 10 óra, amit a mai nap folyamán összesen kint töltöttem. Ez jó is meg rossz is. Rossz, mert fáj. Jó, mert ez mérsékelten magas névértékű papírpénzt jelentett számomra. Meg persze azt is jelenti, hogy dolgoztam. Pénzért. Életemben először. Mikor 15 voltam, akkor 16 volt a diákmunka alsó korhatára. Majd én 16 lettem, és ekkor a korhatár rejtélyes módon 17 lett. Ez így ment egészen mostanáig. Már 18 vagyok, szóval nem igazán hiszem, hogy valaha is lesznek még hasonló problémáim.
Ennyit a bevezetésről. Most inkább visszatérek a megszokott stílusomhoz, és elmesélek pár történetet. Igyekezni fogok minél élvezhetőbben visszaadni, de ez természetesen nem egyszerű feladat.
Na szóval. Lévén napszám, földek messze a határba(n), autóval járunk dolgozni. Én, és még négy 60-70 év körüli személy. Egy férfi, és három nő. Kicsit fostam is az elején, hogy mi lesz most velem, egyedüli fiatallal, meg hasonlók, de aztán a nap végére megnyugodtam. Az, hogy 50 évvel régebben születtek, nem jelenti azt, hogy nem lehet velük nevetni. Lehet. De még mennyit. Eleinte még csak fél füllel hallgattam, lévén első napom, és meg kellett tanulni, hogy is kell dolgozni egy (meglehetősen elhanyagolt) szőlőben. Ekkor még csak kicsit röhögtem. Aztán egyre jobban. Végül, mikor már biztos voltam a dolgomban, hagytam, hogy mindkét fülem őket kezdje hallgatni. Mesélték a vicceket kilószámra, olyan tájszólással, amit kifejezetten élvezet volt hallgatni, és attól függetlenül, hogy volt olyan vicc, amit már hallottam, így, hogy ők (az autó négy másik utasáról van szó. természetesen többen is voltunk, de mindenki őket hallgatta, és rajtuk, velük nevetett) mesélték őket egymásnak, még azokon is mosolyogtam. Sajnos az ott elhangzott poénokat nem tudtam leírni, mert rögtön jött a következő, ami törölte is ki az előzőt az agyamból. De ami a kocsiban a hazafelé vezető úton elhangzott, annak egy részét fel tudtam írni. Na innentől jön a mesélős rész.
A történeteknek nem tudom van-e igazságalapja, de őszintén szólva, engem nem is nagyon érdekel. Jót nevettünk rajtuk, és ez a lényeg.
Az első történet lakóhelyemhez, egy békés kis faluhoz kapcsolódik.
Egyszer egy szép napon lakóhelyünk békés polgárai elhatározták, hogy meglátogatnak egy nagyvárosi színházelőadást. Ehhez rendeltek külön buszt is, hogy biztosan ne késsenek el. Hát persze, hogy elkéstek. Az odafelé vezető úton a busz sajnálatos módon lerobbant, így hőseink kicsit késve értek oda az előadásra, s ezt a tényt a színészek természetesen figyelmen kívül hagyva, játszották tovább a darabot... De az egyik színésznek volt egy mondata. Egy mondat, mely jobbkor nem is hangozhatott volna el. Mikor már bent volt a társaság nagy része, de még nem ültek le, hangzott el a következő párbeszéd színész és "turistacsoport" között.
-Honnan jöttök, parasztok?
-Ecsédről, csak lerobbant a busz, és késtünk egy kicsit.
A második, szintén színházas történet, a fenti történethez kapcsolódóan mondta valaki. Hasonló előzmények, idős paraszt bácsi ül a színházban, és a következő történik.
Darab elkezdődik(ez elkerülte a bácsi figyelmét), és elkezd két szereplő civakodni.
-Add ide a kuuulcsooot!
-Neeeem adom!
-Add ide a kuuuuulcsoooot!
-Neeeeem adom!
Így megy ez, mindaddig, míg a bácsi megelégeli a dolgot, és bekiabál:
Adjátok már oda neki azt a ku*** kulcsot, hadd kezdődjön az előadás!!
Három a magyar igazság, ez az utolsó történet, de ez megtörtént eset.
Ülünk a kocsiban a hazaúton, és lévén kis falu, keskenyek az utak. Megyünk békésen az úton, mikor is szembe jön egy busz. Sofőrünk lehúzódik, majd megáll, hogy elengedje a buszt. Körülbelül nyolc méterre előttünk az úton, egy hatalmasra nőtt fa árnyéka terítette be az utat közel tejes szélességében (de ott már nem fért volna el tőlünk a busz). Megszólal erre a mellette ülő felesége:
„Papa, bazmeg nemhogy a hüvösbe álltá vóna meg, az anyád Úristenit má he...”
Hát ennyit mára.
Egyébként nem gondoltam volna, hogy a blogírás ennyire nehéz. Nem is az írós része, hanem megszülni, hogy miről írjak, az a kemény dió. Eddig szerencsére mindig történt valami érdekes, amit le tudtam írni, de hogy ez után miről fogok írni az számomra egyelőre rejtély. Azért majdcsak sikerül valahogy...
